JÚLIUS NYOLC

BUDAI ORSOLYA

JÚLIUS NYOLC

   A hullámok vadul zúgtak. Hatalmas erővel csapódtak a sziklafalnak, majd dühös morajlással húzódtak vissza. A távolban gyülekező éjfekete felhők között feszülten cikázott a villámok hada, s éktelen mennydörgés hasított az egyébként is fület sértő ricsajba. 

Madeleine messziről, a kőpárkány biztos védelméből nézte a tajtékzó tenger dühödt haragját. Fekete fátylát vadul cibálta a déli szél, majd egy hirtelen lökéssel magasan a levegőbe emelte. A nő utána kapott, ám kezei közül kisiklott a finom selyemkendő. Hosszú, hófehér haja az égbe kapott. A közötte csillogó ezüst szálak huncutul játszottak a hevesen hancúrozó szélúrfik ujjai között. Arcát magasba emelte, és élvezte a nedves, enyhén csípős levegő érintését finom arcbőrén. Korához képest fiatalabbnak látszott. Éppen nyolcvan múlt, ám szép vonásai, kedves mosolya, lágy tekintete sok-sok évvel tekerte vissza az idő kerekét.

A hangzavar időközben szinte elviselhetetlenné fokozódott, a látvány a legfélelmetesebb rémálmokat is felülmúlta. Ám az óceán dühe nem csendesedett. Bőszen tombolta ki végtelen haragját. A hatalmas, égig érő habok elemi erővel zúdultak fel, és alá. Pontosan, mint akkor, azon a napon, amikor Ian állt itt. Éppen ma van hatvan éve. Hatvan gyönyörű, boldog év telt el azóta. Július nyolcadika.  Szinte maga előtt látja, ahogyan Ian bámulja a felkorbácsolt tengert.

   A férfi nagyon messzire, a távolba révedt tekintettel figyelte a hatalmas víztömeg harcát a levegő uraival. 1862. július 8. Maga sem tudta, hogy miért olyan különleges ez a nap, viszont zsigereiben, és minden idegszálában érezte a hívást. Belső hangja határozottan szólította a sziklaszirthez. Ahogy kiért kedvenc helyére, elbizonytalanodott. A hatalmas erejű lökések egészen átcsaptak a peremen. Ilyenkor senki épeszű ember nem tartózkodik ezen a helyen, neki mégis itt kell lennie. Tudta. Minden porcikájában érezte. 

Legalább fél órája ácsorgott már átnedvesedett ruhájában a korlát mögött, amikor hirtelen csendesedni látszott a fülsiketítő lárma. Apró fénysugár hasított keresztül a szürke égbolton, s vakító fényével, meleg mosolyával előbújt a nap. A szél elcsitult, s immár kedvesen fodrozta a tisztuló vízfelszínt. Elült a vihar. Elvonult a féktelen csapongás, és nem maradt más, csak a békésen ringatózó tenger nyugalma, s a felszínen ragyogó aranyszínű csillámlás.

   - Mi az ott? - nézett összeszűkült szemmel a fénylő vízfelszínre? - Valamit kifelé sodornak a hullámok. Egy emberi alak. Egy embert hozott partra a víz. Ki lehet? Vajon él még? Istenem! Segítenem kell! - cikáztak fejében a gondolatok.

Futva indult a hosszú kőlépcsőkön, le, egészen a partig. Zihálva, levegő után kapkodva rogyott térdre a puha homokban, egészen a földön fekvő alak mellé. Gyorsan megfordította, és kisimította a hosszú, dús, barna hajat az arcból. Szíve vadul vert. Pulzust nézett.

   - Nem lélegzik. Ez a gyönyörű, fiatal nő nem lélegzik. - gondolta rémülten.

Óvatosan, de határozottan pumpálni kezdte tenyereivel a törékeny mellkast, majd levegőt fújt be az egészen kékké vált ajkak közé, amik így is gyönyörűen mutattak. Közben feszülten figyelte a reakciót. 

A tizedik nyomásnál a nő hangosan öklendezni kezdett, majd köhögve, prüszkölve tódult ki tüdejéből a tengervíz. 

   - Hol  khkh vagyok? Ki maga? Khhkhh! Mi történt? Khhkhh!  - meredt riadt tekintettel a hölgy a mellette térdeplő erős, jóképű férfire.

   - Ssss, Kedves! Nyugodjon meg! Most már minden rendben van. Partra sodorta a víz. Nem lélegzett, így mesterségesen kellett lélegeztetnem. Mi történhetett? Hajótörést szenvedett? Emlékszik valamire? Hogy hívják?

A nő még mindig zaklatott érzései közepette, ám összpontosítva igyekezett összeszedni emlékképeit. Szemeit szűk résnyire húzta, majd könnyes szemekkel a férfire nézett.

   - Madeleine. Madeleine vagyok, és igen. Azt hiszem mindenki meghalt a hajón. Édesapámmal utaztunk, felfedező úton voltunk. Hatalmas volt a vihar. Egyszerűen ketté roppantotta a hajót. Sikerült egy csónakba kapaszkodnom, de ezután semmire nem emlékszem. - sóhajtotta, és keserves sírásban tört ki.

   - Ez borzasztó, de kérem, próbáljon megnyugodni. Elviszem haza, az otthonomba. Matilda, a házvezetőnőm segít önnek lepihenni. Alszik egy nagyot, és kitaláljuk, hogy mi legyen. Rendben, Kedves Madeleine? Vigyázok Önre, megígérem!

   - Ön végtelenül kedves, Uram. - nézett a férfi tiszta, kék, őszinte szemeibe. - Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentette az életemet! Hogy hívják?

   - A nevem Ian, és örömmel tettem, ha lehet ilyet mondanom. - mondta a férfi a nő mézesbarna szemeibe mélyedve, amelyek teljesen elvarázsolták. Soha nem látott még ennyire elbűvölő szemeket, és ilyen bájos arcot. A csapzott, viharvert állapot mit sem változtatott Madeleine szépségén. Pár, hosszúnak tűnő pillanatig mindketten egymás tekintetébe kapaszkodtak. Gondolataik lecsillapodtak, és talán az idő is megállt egy percre. Akkor legalábbis mindkettejüknek úgy tűnt. 

   - Ezért kellett ma kijönnöm. - tűnődött a férfi a nő szemeiben kutakodva. - A sors utat mutatott. Őt hozta az éltembe. És miért annyira ismerős?

   - Ki ez az idegen férfi, aki ilyen hatással van rám? Érzem, hogy ismerem, már láttam valahol. - töprengett Madeleine.

Majd hirtelen, elrévedt pillantásuk döbbenten egymásra meredt. Egyszerre szólaltak meg:

   - Álmomban már láttam Önt! 

A meglepetéstől szóhoz sem jutottak, csak nézték egymás arcát, vonásait, felidézték a korábbi álomképeket. Hosszú, nagyon hosszú ideig tartott, míg mindketten magukhoz tértek az ámulatból, majd a férfi a karjaiba vette a kecses, apró női testet, és elindult a parttól nem messze fekvő ház felé.

   Madeleine összerázkódott. Nem vette észre, hogy ruhái egészen átnedvesedtek, ahogyan a vízpermet betakarta. Időközben a vihar is elcsendesedett. Hosszú, ezüstfehér haja a vállain nyugodott. 

   - Kedvesem! Öröm volt veled ez a hatvan év. Szállj szabadon! Elővette a fehér márványurnát, majd finom, ám határozott mozdulattal szerteszét szórta a hamuszín port. A most már szelíden lengedező szél hátára kapta, s a part felé repítette az apró szemcséket. Pontosan oda, ahol évtizedekkel ezelőtt megpillantották egymást. Azon a gyötrelmes, és mégis gyönyörű napon. Július nyolcadikán.

Madeleine egy ideig még kémlelte a lágyan ringó hullámokat, a számára oly' kedves partot, majd könnyes szemeit megtörölve búcsút intett.

   - Aludj jól, Kedvesem! Álmunkban találkozunk!

Fotó forrása: Pinterest